...aztán elkezdett esni az eső. Jó nagy szemekben, és viszonylag sűrűn. Nyári eső volt ez, mely sűrűn átszőtte a hegyen ölelkező fákat. Nappal volt az bizots, de lassan elkezdődött a sötétség. A rét közepén furcsa tavacska állt, melyben megnézte arcképét, és homályos gondolatai átszötték az elméjét. Nem is igazán az eső vagy önmaga jutott eszébe, sokkal inkább a múlt láncolta lábát a partra. Villámlott. Önmagát saját árnyaként azonosította, és ezt azzal magyarázta, hogy tudatának minden gondoltata csak illúzió, valójábban ebből nem születik meg semmi az anyagi világban. Az érzések, gondolatok, belső képek csupán az agya által generált, hosszan érdesen szőtt fonál. Vajon mi az élet? Pusztán a létezés? Vagy az, hogy bemegyek dolgozni, hazamegyek és alszom? Akkor ki vagyok és mi vagyok? Mi a létezésem célja? A múlt árnyai, mint sötét alakok a vízből meredve kinyúltak és elragadták. Neki nem sikerült, de ezt nem is nagyon bánja...